Két részben szerettem volna megírni ezt a bejegyzést, de túl hosszúnak találtam, három lett maradhat? :) íme hát a harmadik rész, és egyben az utolsó rész Észak-Koreáról.
Második nap: reggeli után elindultunk a Mansudae szökőkút parknál található Monumentumhoz, ahol Kim Jong Il és Kim Il Sung hatalmas szobrait tekintettük meg. Itt vásárolhattunk virágcsokrot 40 yuanért vagy 2€-ért, és elhelyezhettük a szobroknál tiszteletünk jelképéül. Ez nem volt kötelező, de ha többet akartunk megtudni az idegenvezetőktől (lásd előző bejegyzés), mint a kötelező sablon szöveg, akkor érdemes volt venni, mert így jobban bíztak bennünk. Fedett vállal, hosszú nadrágban vonulhattunk a szobrok elé. Képet és videót nem készíthettünk a meghajlási procedúra alatt, csakis utána. Kisebb-nagyobb, női-ffi-vegyes csoportok folyamatosan jöttek, meghajoltak, elhelyezték a virágukat, és mentek tovább.. Elképesztő volt látni ezt az alázatosságot.
A programunkban szerepelt még utazás a világ legmélyebben fekvő metrójával (ez nem mendemonda), összesen 4 megállót utazhattunk (Lehet nincs is több?). A metróállomások gyönyörűek voltak. Végül a diadalívnél (Arch of Triumph) szálltunk le. Itt én egy nyilvános mosdót is meglátogattam, ami önmagában annyira nem nagy hír, de ahogy kinézett, hát úristen. Az utazásaim során már hozzászoktam, hogy ilyenkor nem finnyáskodhatok, mert a szükség nagy Úr, de még az én tűrési küszöbömet is súrolta. Kínában megtanultam, hogy az edzőcipő mindenhova jó, mert ki tudja, hova kerülök, de itt is jó döntésnek bizonyult. A WC ajtók felső részén kicsit sötétített ablakok voltak, de még így is be lehetett látni, minden bűzlött, és bomladozott. Egy idős hölgy egy kis kefével súrolta a padlót, a vizet nagy hordóból merték ki, és azzal mostak fel, és öntötték le a WC-ket. Telefont sajnos nem vittem magam, így nem tudok képet mutatni róla..
A nap folyamán megnéztük még a Juche Towert, ami a legmagasabb pontja Phenjannak, a Szocialista párt emlékművét, egy galériát, ahol festményeket, könyveket, képeket, különböző kézimunkákat lehetett vásárolni. –Költői kérdés/feltevés: Érdekelne, hogy ennyire elítéli mindenki Észak-Koreát, akkor mégis a Kedves/Nagy Vezetők, miért találkozhattak ennyi nagy emberrel az elmúlt évtizedek során, itt pl. az USA korábbi elnökeire, vagy egy-két fontosabb EU-s vezetőre gondolok, nem feltétlenül Fidel Castro-ra?? – Következett még egy bélyegmúzeum, ahol képeslapokat vásárolhattunk, és haza is küldhettünk, kíváncsi vagyok megérkezik-e. (Update: Megérkezett) Természetesen a koreai háborút bemutató múzeumba is ellátogattunk, ahol az egyetlen külföldi fogságban lévő amerikai hajót, a Pueblot is alkalmunk volt megtekinteni. A múzeumban tilos fényképezni, amit nem nagyon értettük, hisz ezzel mutathatnák, hogy minden rendben van Észak-Koreában, olyan fényűző volt az egész épület, hogy szó szerint leesett az állunk, belső szökőkút, több tonnányi márvány, még egy 3 méter magas Kim Jong Un szobor is található a hallban. Továbbá megtalálhatóak még különböző gratulációk a „háború megnyeréséhez” számos országból, és Magyarországról is van egy, ha jól láttam Hajdú-Bihar megye egyik járásából volt.
Ebédre koreai hotpot ettünk, aminek a végén a pincérnők zenés táncos showval szórakoztattak bennünket. Itt volt az első igazán sírás közeli pontom, amikor néztük az arcukat, hogy mennyire nem igaz az egész show, a mosoly rajtuk..
Kora este egy helyi sörözőbe is ellátogattunk, ahol különböző koreai söröket kóstolgattunk, amik jobbak, mint a kínaiak. Az elején a hely teljesen üres volt, majd ahogy véget ért a munkaidő, úgy telt meg a hely emberekkel – vagy színészekkel? Ezután következett a vacsora, egy helyi étteremben ismét, koreai ételek, majd a pincérnők ismét csodálatos előadást adtak nekünk. Az egyik Észak-Koreáról szóló könyvben olvastam, hogy a fiatal lányoknak, sokszor ez az egyetlen kitörési lehetősége, ha minél szebbek, és tudnak táncolni és énekelni, könnyebben tudnak férjet találni, és könnyebb lehet az életük után.
A programban eredetileg egy diplomata diszkó szerepelt, végül mi a Kaeson Funfair – vidámparkba látogattunk el, ahol rengeteg helyi volt, persze ők is lehettek színészek. Velük is fel lehetett ülni a különböző elemekre. Készíthettünk videókat, képeket szabadon, és nagyon sokszor ők is fotóztak minket, bár sokszor félve.
A tartalmas este után visszatértünk a szállodába, ahol éjszakába nyúlóan beszélgettünk a látottakról, és mindenről, mintha nem is Észak-Koreában lennénk.
Az utolsó délelőttünkön a buszból még megtekintettük a sport negyedet, ami a szállodánk mellett volt. Minden sportágnak külön stadionja volt, és elmesélték az idegenvezetőink, hogy Észak-Koreában nagyon fontos a sport, mindenki sportol, és rendkívül tehetségesek a sportolóik. A stadionok nagyon leharcolt állapotban voltak, és kongtak az ürességtől. Viszont az utolsó nap feltűnően sok ember volt az utcán napközben, összehasonlítva a megelőző két nappal. Ez az egyetlen szabadnap, és a városi polgárok, akik nem mennek a földeken segíteni, a városban maradnak. Az idegenvezetőinktől tudtuk meg, hogy önkéntesként lehet segíteni a földeken a munkásoknak, és ők mindig nagyon szívesen mennek.
Utunk a szállodánktól az állomásig ugyanazon az úton vezetett, mint az azt megelőző napokban, ezt már az elején észrevettük, hogy mindig ugyanazokon az útvonalakon mozgunk kisebb-nagyobb eltérésekkel. A buszon visszakaptuk az útleveleinket, majd következett a búcsú. Igen, búcsú, az egyik idegenvezetőnket, Ms. Han-t egy fiatal értelmiségi, fantasztikus angoltudással rendelkező hölgyet különösen megszerettünk, és valószínűleg sose találkozunk vele többet, vagy legalábbis nagyon kicsi rá az esély. Viszont azt mondta, hogy jövőre elkészül, a Ryugyong Hotel, és akkor jöjjünk vissza meglátogatni, mi pedig természetesen megígértük neki. Az angol idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy minden évben ezt mondják, de a hotel sose fog elkészülni, mert valamit elrontottak az építés során, és nem lehet korrigálni. Ms. Han még azt is tudta, hogy mondják, hogy a magyart magyarul, tökéletes kiejtéssel mondta ki, és tavaly három ember is volt Magyarországról Észak-Koreában az ő csoportjában, idén én voltam az első nála.
A vonatút is pontosan ugyanaz volt, csak a másik irányba, a határnál ismét egy órás ellenőrzés, egy-két telefont, kamerát, táskát megnéztek, de igazából nem nevezném alapos vizsgálatnak, majd utunkra engedtek Kínába. Ahol már volt kapcsolat, és lehetett jelezni annak a pár ismerősnek, hogy "kijutottunk", újra itthon, Kínában.
Eddigi életem egyik legérdekesebb útja volt, és nem bántam meg, hogy elmentem. Nem éreztem magamat veszélyben, egyedül a határnál, az ellenőrzéskor volt egy kis gyomor összeszorulás, de talán az érthető is. Elgondolkodtató egy ilyen úton részt venni, haza fele már talán nem voltunk annyira beszédesek, mint odafele..
tf.
Saját fotók: IG: tfruzsa
#lánybőrönddel
